Lehet, hogy Johnny Oscar-jelölését ünnepelték, amit az új filmben nyújtott alakításáért kapott. Egy olyan szerepért, amit a legtöbb sztár visszautasított volna, és amit csak ő tudott ilyen utánozhatatlanul eljátszani. A horror-musicalben egy borbély bőrébe bújik, akit egy bíró börtönbe juttat. Miután visszatér a rabságból, már csak a bosszúvágy élteti, és borbélyüzletében sorra elvágja vendégei nyakát.

- Először hallhatjuk énekelni a filmvásznon. De előzőleg senki sem tudta, hogy tud-e énekelni.

- Én sem tudtam. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ki tudok-e énekelni egy hangot is. Félelmetes feladatnak tűnt, pedig gitárosként kezdtem a show-bizniszt. Aztán fölkerestem egy barátomat egy stúdióban. Behunyt szemmel odaálltam a mikrofon elé, és elkezdtem énekelni. A felvett anyagot rövid fohásszal kísérve átküldtem a rendezőnek.

- Élettársad, Vanessa Paradis énekesnő. Segített a felkészülésben?

- Mielőtt elküldtem a demót Tim Burtonnek, hazavittem, hogy megmutassam neki. Nem akartam leégetni magam a felvétellel, ezért szerettem volna megtudni tőle, nem követek-e el hatalmas baklövést. Miután meghallgatta, adott néhány tanácsot. Elárulta például, hogyan tudom tovább kitartani a hangomat. De mindennél fontosabb volt, hogy megbízott bennem.

- Sokan azt gondolják, hogy éppolyan komor vagy, mint a félelmetes borbély.

- Ha a filmvásznon ópiumot szívok, vagy mint most, elvágom az emberek nyakát, sokan azt hiszik, hogy a szabadidőmben is ilyesmiket teszek. Ez nevetséges.

- Gyakran alakítasz viszont lázadót. Magánemberként is szeretsz ellenkezni?

- Azt hiszem, igen. Régebben soha nem akartam alkalmazkodni, és mindig megkérdőjeleztem a tekintélyt. Gyerekként mind ilyenek vagyunk. Szeretek ilyen figurákat játszani, mert akkor egész nap gyerek lehetek, és még fizetnek is érte.

- Otthon azonban az apuka szerepébe bújsz.

- Igen, és Vanessa mellett a gyerekeim a legfontosabbak a számomra. Tavaly tavasszal, amikor a filmet forgattuk, egy fertőzés következében leállt a kislányom, Lily-Rose veséje. Kilenc napon át élet és halál között lebegett. Emberpróbáló időszak volt. Szerencsére most már teljesen meggyógyult, de a betegsége új perspektívát adott az életünknek. Arra emlékeztet minket, hogy milyen szerencsések vagyunk. Mert élhetünk, lélegezhetünk, járhatunk, gondolkodhatunk, és olyan emberekkel vehetjük körül magunkat, akiket szeretünk. És én tényleg csak egészséget és boldogságot várok a jövőtől, a családom és a magam számára is.

- Júniusban leszel negyvenöt éves. Mennyire félsz az öregségtől?

- Egyáltalán nem félek. Ha továbbra is így alakul az életem, biztosan nagyon szép lesz. Egy idő után talán fájni fog a hátam, de ez benne van a pakliban. Mindig is örültem az öregedésnek. Harminchét évesen egyfajta senkiföldjén találtam magam. Negyvenévesen viszont eljutottam egy pontra, amikor azt gondoltam, hogy elértem valamit. Ezzel egy időben pedig ki tudtam kerülni abból az elváráshalmazból, amit a filmipar a fiatal férfiakkal szemben támaszt. Már nem kell átbuliznom az éjszakákat, és az is rendjén van, ha fél tízkor ágyba bújok.

- Nem hiányzik a dorbézolás?

- Sohasem élveztem. Az alkohol és a drog is távol áll tőlem. Csak tönkreteszik az embert.  Korábban kétségbe voltam esve, mert fogalmam sem volt, mi értelme van az életnek. A pénz, a hírnév, a partik, a filmek? Közben pontosan tudtam, hogy így nem lehetek boldog. Most viszont az vagyok.