Utálom, amikor az aktuális, lélegzetvisszafojtva várt és a filmes sajtóban jó előre beharangozott monstre-mozikról kell hajlíthatatlan szigorral leszednem a keresztvizet, márpedig sajnos az idén a pénznyelőnek szánt csúcsprodukciók rendre megfájdították a szívünket, és egyedül az X-Men harmadik fejezete szolgálta ki maradéktalanul a közönségbarát, CGI-től sem mentes szórakoztatásra vágyó rajongóhadakat. (Ironikus ellenpélda, hogy a Superman visszatér, melynek kedvéért Bryan Singer elfordította fejét a mutánsok históriájától, viszont az alkotói felületesség martaléka, és a cserbenhagyott nézők gyalázatos céltáblája lett.) Most viszont bátran lélegezhetünk fel, mert szerencsére Gore Verbinski rendező (aki legutóbb Az időjós c. nagyvárosi családdrámájával szerzett elévülhetetlen érdemeket), és az aranytojást tojó kakas, Jerry Bruckheimer producer a füstölgő mozikatasztrófák között óvatosan ellavírozva, az év eddigi legélvezetesebb és legszínvonalasabb blockbusterét horgonyozták le a filmszínházakban. A Karib-tenger kalózai 2 ismét felkínálja a csábítóan távoli szigetek, a puskaporral nem spóroló hősök, a hörgő kísértetek és az ágyútűzben úszó hadihajók tengerillatú, fergeteges meseklímáját, méghozzá úgy, hogy jócskán felülmúlja az első rész még ma is visszhangzó kvalitásait. A történetben Jack Sparrow (Johnny Depp) megpróbál szabadulni a rettegett hajóskapitány, Davey Jones átkától (Bill Nighy), mely máris egy emberevő óriáspolip képében kezd beteljesülni. Sparrow csak úgy állíthatja meg Jonest, ha keresztüldöfi annak gondosan elrejtett, egy kincses ládikában máig dobogó szívét. A közben kötél általi halálra ítélt Will Turner (Orlando Bloom) és Elizabeth Swann (Keira Knightley) is csatlakozik régi ismerősük küldetéséhez, hiszen az őket célkeresztjébe vevő katonatiszt, Beckett (Tom Hollander) szintén érdekelt a becses ereklyében, s az esküvő előtt álló szerelmespár ezzel próbálja elnyerni jóindulatát. Azzal azonban egyikük sem számol, hogy a kaland nem várt áldozatokat követel tőlük.

Verbinski tehát újra előrántotta berozsdásodott kalózkardját, de szerencsére a fegyvertársai is ugyanazok maradtak. Néhány fontos tényező viszont alapjában véve megváltozott az első részhez képest, elsődlegesen is a forgatókönyv, amely ezúttal sokkal kidolgozottabb, sokkal rugalmasabb és szinte végtelen lehetőségeket kínál fel A Fekete Gyöngy átka kopottas, ürességtől kongó kliséhalmaza után. (Amelynek narratív váza mindössze annyi volt, hogy a simlis, léhűtő csavargó és a helyi szegénylegény együtt mentik meg a szépséges és gazdag lányt, egyikük jegyesét.) A holtak kincsének még meredekebb és csavarosabb, a valóság táptalajától messzebbre rugaszkodó története van, ahol a fő- és mellékszálak egy, az előzőnél vonzóbb és misztikusabb legenda erezetét futják be. Nemcsak a popcornt majszoló, és az eseményekből inkább csak az akcióbetétekre ügyelő gyerekek, hanem még a felnőttek is belezavarodhatnak a több szigeten és hadihajón sokszor párhuzamosan haladó, valóságos cselekményindákba. A három központi szereplő útjai természetesen százféleképpen keresztezik egymást (és nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is, de erről inkább majd a moziban szerezzetek tudomást), de mellettük néhány rég nem látott másodhegedűs is újra kibontja vitorláit. Például a félkegyelmű szeszkazánná aljasult Norrington; a még nagyobb kulimászba kerülő Swann kormányzó; Sparrow leghűségesebb híve, Gibbs elsőtiszt; de még az első rész élőhalott kísértetlegénységének két ismert tagja is vállalkozik a második kalandra.

Ted Elliott és Terry Rossio kimeríthetetlen fantáziája, remek szituációs- és humorérzéke, s a letűnt korok részigazságai, ódon mítoszai iránti feltétlen lelkesedése sosem látott aprólékossággal, izzó gejzírként tör felszínre. A humoráradat ezúttal csökkentett dózisban, lassú ütemben ömlik a nyakunkba, de sem az egymás után felkínálkozó helyzetkomikumok (a bennszülöttektől való menekülés, a kincses láda megtalálása utáni hármas hajcihő, Jack pokolian stílusos találkozása az óriáspolippal), sem a változatlan minőségű és találékonyságú verbális poénfolyam nem marad kiaknázatlanul. (Csakis eredeti hanggal tessék nézni, és ez parancs volt, kalózaim! A magyar szinkronnak ugyanis egy rosszemlékű blamázsa az a szövegfordítás és szereposztás, amit ennél a filmnél elkövettek.) Ne arra a térdcsapkodós, hasunkat fogós röhögésrohamra számítsunk, mint az előző epizód esetében, inkább egy könnyedebb, bizonyos értelemben laktatóbb, visszafogottabb rekeszizomtornára.


Óriási lehetett a kísértés, hogy a készítők a sikereken felbuzdulva, teljesen átírják A Fekete Gyöngy átka csak félig számítógépmanipulált, szűkösnek tűnő klímáját. Verbinski bátran engedett a modern technikának, és valóban monumentálissá duzzasztotta kalózuniverzumának méreteit: közelről fényképezett, hatalmas térben lejátszódó hajótörések, még durvább és brutálisabb, vakítóbb lángcsóvákkal égő ágyútüzek, még sistergőbb és parodisztikusabb pisztolypárbajok (Jack halálpontos találata például a Mátrix által meghonosított bullet-time effektusok lassúságával lebeg el a célig, már csak a levegő fodrozódásai hiányoztak. :-) színesítik tovább a sztorit. Ennek ellenére a két és fél órás játékidő igazság szerint némi üresjáratot is hordoz magában. Néhányszor a forgatókönyvírók híresen olajozott humorcsöve is beragad, s a mesélőkedv alábbhagy, ám szerencsére hamar túllendülünk ezeken a bukatókon, és a történet kíméletlenül szilárd mechanizmusra máris tovább röpíti a nézőközönséget a lezáratlan, a Mátrix – Újratöltvét idéző végkifejlet felé.


A karakterek viszont kincset érő adu ászai a mozinak: Jack Sparrow, a kissé ütődött, gyermeklelkű lókötő vérlázító szeszélyeivel, megmosolyogtató ügyetlenkedésével, páni félelmével és homokosokat megszégyenítő mozgáskultúrájával ezúttal is kacagtató, minden porcikájában élő-lélegző, mozitörténeti értékű figura. Természetesen nem mehetünk el szó nélkül Johnny Depp zseniális, pimaszul szertelen alakítása mellett sem, amely kétségtelenül a film non plus ultrája. Keira Knightley és Orlando Bloom még mindig nem a szereplőgárda erősségei, de becsületükre váljon, hogy karaktereik ezúttal mellőzik a negédes romantikázást, és harciasabbra átnevelve vállvetve küzdenek az életükért. Bill Nighy Davey Jones bőrében nem ér fel Geoffrey Rush égetnivaló gazemberével, Barbarossa kapitánnyal, de néhány mindent elnyomó kacarászásra és brutálisan vad pillantásra azért futja az erejéből. Stellan Skarsgard viszont kellemes meglepetése a történet fonalának, és Will apjának szerepében igazi hiteles, régi vágású áldozatként jelenik meg a filmben. Mellettük a legmókásabb talán a Jack Davenport által játszott Norrington viszontlátása, akit az írók most közelebb engedtek a húsosfazékhoz, de szerintem nem is bánták meg, ugyanis a tengernagyból dülöngő, erőszakos alkoholistává züllött örök vesztes további üde színfoltja a történetnek.


A másodszorra is eredményesen együttműködő stáb becsülettel szállította az év (eddigi) legjobb mozidarabját, és talán legemlékezetesebb jeleneteit is. (Jack szokásosan humoros hattyúdala, a szigeten történő hármas kardpárbaj, illetve egy régi ismerős feltűnése az utolsó képkockákon, mindenképp meghatározó és közönségbarát mozzanatai az esztendőnek.) Ezek után türelmetlenül várjuk a második résszel egy időben leforgatott harmadik epizódot, ami reméljük, nemcsak az üzletmenetnek tesz majd jót, de színvonalában is tartani tudja a lépést A holtak kincsével. Egy biztos: idén gyenge évet fogunk zárni, de ha minden, az álomgyárból kikerülő blockbuster legalább háromnegyedében lenne annyira élvezetes, mint a Karib-tenger kalózai második része, hát akkor igen hosszú időre szóló bérletet kellene váltanunk kedvenc filmszínházunkba.