Pedig a kalandfilmektől nem szoktak ennyire pozitívan kiakadni a nézők, bár az is igaz, hogy ezúttal egy kivételesen izgalmas történetet láthattunk, egészen látványos kiszerelésben. Egy helyen gyűlt össze az összes elem, amitől kalandfilm lesz egy kalandos történetből, úgymint: kincsek, verekedés, rejtély, szerelem, nőrablás és hősiesség, sőt, mindezek tetejébe még ott vannak a kalózok is, akik ezúttal az abszolút főszereplők. A kalózság a film központi magja, mindenki vagy kalóz, vagy egy kalóz fia, rajongója, vagy éppenséggel ellensége, a lényeg, hogy minden egyes szereplőnek állást kell foglalnia a kalóz életforma ellen, illetve mellett.

A fő kalóz az erős szemfestékkel ellátott Johnny Depp, alias Jack Sparrow kapitány, aki bizonytalan léptekkel, összeakadó nyelvvel, és flegma beszédstílussal szórakoztat el minket. Sparrow egy Fekete Gyöngy nevű hajónak volt a kapitánya, mindaddig, míg a rosszhírű Barbarossa nevű kapitány (Geoffrey Rush) el nem foglalta tőle, ugyancsak titokzatos körülmények között. A hajó megtalálása nemcsak az imbolygó kalóznak, hanem egy fiatal kovácsmesternek (Will Turner/Orlando Bloom) is szívügyévé válik, mivel Barbarossa az ő szerelmét, a kormányzó lányát, Elizabethet is elrabolta, így az egy igazi, és egy "fél" kalóz együtt indul neki a Karib-tengernek, visszaszerezni, ami hozzájuk tartozik.

A történet eléggé csavarosan bonyolódik, és az is remek húzás volt a forgatókönyvíróktól, hogy már majdnem túl vagyunk a film felén, mikor egyáltalán komolyan szóba kerül a Fekete Gyöngy átka, vagyis a történet magva, ami után persze még több kalandnak kell megesnie, mire minden a helyére kerül.

A film körülbelül fele-fele arányban épít a történet fordulatosságára és a képek látványosságára, és ezekhez jön még (pluszban) a szimpatikus szereplőgárda, Keira Knightley-vel az élen. Ahhoz képest, hogy Keira szinte mindegyik trailerben kimaradt a főszereplők felsorolásából, a Csavard Be, Mint Beckham Juliette-je kiemelkedően jó munkát végzett az egyetlen főszereplő lány bőrében. Elizabeth karaktere finoman árnyalt, és többször meglepően humoros is, ami jól keveredik azzal az alapvető romantikus színezettel, amivel egy elrabolt előkelő kisasszonyt ábrázolni szoktak. Keira mellett remekül mutat Orlando Bloom (eddig Legolas, mostantól Will Turner), aki szintén pontosan ráérzett arra a határra, ami után már túl romantikus, vagy túl kalandos lenne a karaktere, és ezen a körön belül maradt jócskán. Bár Johnny Depp alakítását nem győzik dicsérni az ezzel foglalkozók, minket enyhén szólva nem hatott meg a "betépettnek" tűnő imbolygása és fura játéka, bár hozzá kell fűznünk, hogy ehhez hasonló karaktert sem láttunk eddig még filmvásznon, és az eredetiség, az számít.

Miközben egy Walt Disney-produkcióról van szó, vagyis a mesefilmek világában járunk, a film képes eléggé rémisztő jeleneteket is előadni, és itt főként a csontvázas effektekre gondolunk. A kalózok a holdvilágnál átmennek csontvázakba, ami a gyerek nézőknek meglehetősen félelmetes élmény lehet. Egyébként a gyártás másik oldalát a Jerry Bruckheimer Films adta, amihez olyan filmek kötődnek többek között, mint az Armageddon, a Con Air, a Közellenség, vagy éppenséggel a Pearl Harbor. A Bruckheimer által producelt filmekre alapjáraton jellemzőek a látványos képek és hatásos effektek, aminek a legjobb formáját a Bad Boys-ban láthattuk, míg ugyanennek a paródia-verzióját a Pearl Harborban.
A Karib-tengerben ez a fajta alulról való fényképezés, lassított szép képek és rengeteg akció által behatárolható stílus visszafogottan jelent meg, és a hangsúly inkább a korabeli hangulat hű érzékeltetésén, mintsem a monumentális akciókon volt. Tulajdonképpen minden egy egészséges egyensúlyban működik a filmben, és talán ezért is van az az érzése a nézőnek, hogy éppen egy igényes filmet lát. Az nem is kérdés, hogy szinte végig van izgulnivalónk, de az már furcsább, hogy majdnem mindig akad valami meglepetés is számunkra, egy-egy történeti csavar, egy-egy látványos kalózcsata, vagy egy kicsi szerelmi románc. Nem tudjuk, ez mennyire köszönhető Gore Verbinski rendezőnek (ahogy A Mexikói c. filmjét elnéztük, kevéssé, A Kör alapján másképp vannak kétségeink efelől), mindenesetre a forgatókönyvírók fele már maga mögött tudhatja a Shrek-et, illetve a remek Zorro Álarcát is, úgyhogy hajlunk rá, hogy őket dicsérjük a folyamatos nézői kalandjainkért.

Egy ilyen hosszú címmel csak egy valóban szórakoztató film futhat be olyan sikerpályát, mint amilyet a Karib-Tenger Kalózainak sikerült, ami kitartóan előkelő helyet foglal el az amerikai jegyeladási listákon, sőt, már nálunk is az első helyen végzett. Az emberek imádják, a családok teljes létszámban váltanak rá jegyet, és végül senki sem csalódik, sőt, mindenki kicsit kalózként hagyja el a végén a mozitermet.

Sokszor sírok azért, mert napjainkban a feledés érdemtelen homályába vesztek a klasszikus kalandfilm-hagyományok. Azért, hogy a pátosszal festett eseménydús történések, a drámai önfeláldozás, a régmúlt talmi, ámde fenséges jólneveltsége mélyre süllyedt, száműzötté lett, és a helyére olyan történések és csomagolás nyomultak, amellyel nem tudunk azonosulni, mert nem érinti meg gyermekkorban hagyott szívünk naivitását. Oda a Nagy Kaland vonzereje, oda a becsület, amely nem csak a "jó oldal" princípiuma, mint ahogy ma gondolják, hanem mindezek felett az ember sajátja. És oda az átvitt értelmű nemesség is, amely nyomtalanul kopik ki ebből a két lábra emelkedett, s onnan lelkileg sokkal, de sokkal többet zuhant fajból. Elmúlt minden igaz mese, hogy helyt adjon a XXI. század lelket nem érintő ál-meséinek... Ugye milyen maróan gúnyos, hogy ebben a sivár dekadenciában éppen egy Fekete Gyöngy ragyog olyan ezüstösen csillogóan, hogy képes életre lehelni gyermekkorunk titkokká láncolt eszméit?

Jerry Bruckheimer, az akciófilmek császára nagyon merészen nyúlt a témához. Nemcsak feltámasztott egy hosszú ideje hibernált műfajt, hanem csípős önkritikába merítve tárta elénk a fantázia birodalmába átnyúló kalózidőket. A történet ugyan gyakorlatilag egy szálon fut, de az összefüggések hálója jóval sűrűbb, mint az átlagos, látványra építkező filmeknél. Konkrét, élesen elváló motivációkat ad a karakterek "kezébe", mely által nem osztja mereven csak jókra és csak rosszakra a szereplőket, hanem hagyja, hogy a személyiségjegyek differenciálódhassanak. S ha nem is teljesen árnyalt figurákat teremt, a karakteres tulajdonságok élővé varázsolják a szereplőket. Ugyan megvannak a kötelező sztereotípiák (a Hős, a Gonosz, a Nő), de jelen esetben a történet indokolja is őket! Még a mellékzöngének szánt karakterek (a civakodó katonák, az üvegszemű kalóz) is erősen lendítenek a történet filmszerűségén.

A Karib-tenger kalózainak humorára nehéz szavakat találni. Az általam etalonként állított Múmiát is felülmúló önkritika, karikírozó sziporkázás olyan atmoszférát teremt, amely teljesen a hatása alá von. Azzal, hogy a film nem veszi teljesen komolyan önmagát, elköveti a legnagyobb húzást, amit csak tehet. Így teszi hihetővé minden egyes momentumát, beleértve a kalózok csontvázseregét is. Természetesen a mesei kereteken belül.

A színészeknek sikerült teljesen magukévá tenniük szerepeiket. Johnny Depp tőle szokatlan módon és vehemenciával komédiázza végig a film 143 percét, s attól függetlenül, hogy éppen a jók vagy a rosszak oldalán áll-e, rokonszenvünk bűvkörébe szippantjuk. Kalóz énjén átsüt bájos jólneveltsége, s ez a "csúnya fiúknak is van szíve"-attitűd teszi két világ határán táncoló magányos hőssé. Geoffrey Rush Barbossa kalózkapitány szerepében meggyőző, mégha kevésbé félelmetes rosszfiú benyomását is kelti. Keira Knightly elbűvölő hamvasságán és szépségén túl a film folyamán igazi kemény és bátor nővé növi ki magát (méghozzá hitelesen!), teljesen elhomályosítva ezzel szerencsétlen Orlando Bloomot, akinek egyébként is eléggé soványka karakter jutott.

A Karib-tenger kalózai a kitűnően megkomponált látványorgiákkal, díszletekkel és jelmezekkel puskaporszagú közelségbe hozza a tengeri csaták és a kalózlét "emlékét". A film legnagyobb erősségének tartom, hogy egy percre sem akarja elhitetni magáról, hogy mindez több lenne, mint mese, s ezzel olyan élvezhető és átélhető moziélményt nyújt, amelyet többször is végig lehet izgulni-nevetni-csodálni. Ez pedig, mint egy falat kenyér hiányzik gyermeki énünknek, amely többnyire odabenn bezárva sír a Nagy Kaland hívó szaváért.