Trilógia. Manapság már egyfajta trenddé vált, hogyha tutira vehető egy film folytatásának sikere, akkor egyből csinálnak két részt is az adott franchise-hoz, s mindezt olyaténformán megideologizálva, hogy már a kezdetektől fogva három részt terveztek. Ez persze működött A Gyűrűk Uránál, bár ott ugye egy szerteágazó szüzsé bővebb kifejtéséről volt szó. A három rész szerves egységet alkotott. A közvélemény szerint működött a Csillagok háborújánál, bár szerintem a dolog már ott is sántított, hiszen az Új remény kerek egészet alkotott a bolygóméretű úrhajó elpusztításával, de hát George Lucas nem bírt (azóta sem) elszakadni látomásától. A Mátrixnál viszont már teljesen befuccsolt ez a koncepció. A Karib-tenger kalózainál ugyan működik, de szerintem felesleges volt.

Az első rész már-már zseniálisra sikeredett. A létrehozott kalózvilág és a karakterek adták az ívet a folytatáshoz. De az alkotók ahelyett, hogy egy-egy újabb kalandra válalkoztattatták volna kedvenceinket két, három vagy akár négy részen át (amíg kitart az ötletkosár), inkább követték a trendet. Két filmet csináltak az egyből, és ennek megvan a maga veszélye. Ez a második részben inkább csak a lezáratlanság tényéből fakadt, de a harmadik rész már-már nyögvenyelős katyvasszá alakult.

Ez egy trilógia záródarabja, aminek olyannak is kell lennie. Monumentálisnak és katartikusnak, ugyanakkor el kell varrnia a szálakat úgy, hogy közben azért rejtsen magában újabb és újabb fordulatokat. S ez itt azért nem működik, mert az első részre egyfajta jól megszerkesztett lazaság és az eredetiség volt jellemző. De ezekben a harmadik epizód nem túl erős.

Félreértés ne essék, a film szórakoztató. A kalandáradatban jól elhelyezett poénok enyhítik a feszültséget, de össze-vissza kuszálódnak a szálak (főleg annak, aki csak egy éve látta az előző részt), s egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy nem értjük ki mit miért csinál. Vicces módon az első rész főellensége, Barbossa válik az alkuk és átverések közepette a „nemes” cél legfőbb bajnokává, leginkább egy cinikus Gandalfhoz hasonlatosan. Viszont Geoffrey Rush remek a szerepben, s egyébként is öröm látni, amikor három olyan karakteres színész, mint ő, Chow Yun-Fat és a jó öreg Johnny Depp „egy hajóban eveznek”.

Apropó Johnny. Jó a srác, azt meg kell vallani. Bár én a szerepmegformálása kapcsán elhangzó szuperlatívuszokat túlmisztifikáltnak tartom. A „modern, kosztümös, cool figura” karakterét már bő évtizeddel előtte „föltalálta” Gary Oldman és Tim Roth a Rosencrantz és Guildenstern halott című filmben. Azt viszont le kell szögezni, hogy Depp vásznon való föltűnésének első jelenete már-már „avantgárd” stílusba hajlik, és remekül tükrözi, hogy ő és Verbinski milyen kreatív és szórakoztató álmokat álmodhattak volna, ha nem a bizonyos HARMADIK rész elkészítésének súlya nyomja a vállukat.

Keira Knightley szép. Jó nézni őt, bár a film egy pontján már úgy tűnik, belőle válik a mozi legfőbb hőse, és ha ez vizuálisan nem is zavaró a (férfi)szem számára, annyiban azért mégis csak sajnálatos, hogy ennyivel is kevesebbet kapunk a többi szereplőből.

Igazi popcornmozi A világ végén, de sajnos nincs meg benne az az erő, ami az első rész újdonságából és második epizód feszített tempójú akciókavalkádjából fakadt, de Keith Richards rulez!